A történet szereplői kitalált alakok, a leírtak és a valóság közötti bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve.
A kosárlabda mindenek fölött áll a sportok világában. Szerencsére nem csak fizikum, hanem ész is kell hozzá. Azonban minduntalan szembesülnünk kell azzal, hogy nem feltétlenül párosul intelligencia a sportpályákra lépő "uraknál".
A nyílt edzések a legjobbak. Értsék ezalatt, hogy a külsősök, csapaton kívüliek nem csak szemlélik az eseményeket, hanem aktív résztvevői lehetnek a tréningnek. Ilyenkor mi „profik” is kettőzött erőbedobással dolgozunk. Egyrészt, hogy példát mutassunk, másrészt, hogy a foglalkozást záró közös játék tényleg a szó szoros értelmében játék legyen. Mint tudjuk, egy kontakt sportban a lehető legnehezebb dolog teljes erőbedobással játszani, amellett, hogy vigyázunk a társak testi épségére. Különösen, ha még gyerekek is vannak közöttünk. De hát mi vállaltuk, mi akartuk népszerűsíteni a csapatot, sportot, így a felelősség is minket terhel.
Örömmel tölt el, amikor a kis srácok diadalittasan és ragyogó mosollyal az arcukon csapnak játékostársaim tenyerébe - vagy az enyémbe - egy-egy sikeres ziccer, tempó, labdaszerzés, védekezés után. Ám akkor merőben másképp reagálok -sokakkal egyetemben-, ha megjelennek a vagány csávók, vagy épp a tesztoszterontól duzzadó (kopaszodó) "rutinrókák".
Kegyetlenül forró nap volt, ami annyira nem meglepő augusztus közepén, hozzá olyan páratartalommal, hogy az esőerdő is megirigyelhetné.
Az edzés első órájában kifullasztottuk magunkat, úgy, ahogy azt egy alapozó edzésen illik. Utána jöhettek a külsősök. Akadtak páran, főleg gyerekek. Mit ne mondjak, hamar elfogytak a labdák, s mindegyikőjük centerünkkel szeretett volna egy csapatban pattogtatni a közös játék alkalmával. Osztottuk az emberek ide-oda, úgy, ahogy kell, kialakultak a csapatok, jöhetett a meccs, pontosabban játék. Rossz előérzetem volt, mivel az én játékbeli ellenfelem a fent említett, veterán korosztályból került ki.
Látásból, hírből már ismertem az egyébként korábban élvonalbeli labdarúgóként szereplő fickót, így mondhatom, hogy volt már előélete a Mr. Smith felé irányuló „szimpátiámnak”. Indult a játék, melyet a gyerekzsivaj tett örömtelivé. Azonban ahogy az idő telt, úgy halkultak az srácok az általuk látott események hatására. Ugyanis voltak, akik nem igazán vették figyelembe, hogy pusztán játékról van szó és abszolút sokadlagos az eredmény, illetve azt, hogy a gyerekek is játszani szeretnének. „Hősünk”, Mr. Smith már harmadik alkalommal ijesztette meg ziccer közben valamelyik gyerkőcöt és rendre a „Sok ez még neked fiacskám!” mondatot ismételgette. Figyelmeztettük, kértük, hogy ne folytassa se ezt a stílust, se a játékot. Süket fülekre találtunk. Majd amikor engem lökött meg két kézzel dobás közben és újra elismételte az imént említett mondatot, akkor már nem tudtam szépen szólni, megkérdeztem tőle, hogy: "Nem vagy Te egy kicsit kabbeafaszom?" Tipikus, reflexből jövő focista megnyilvánulásával nem is tudta volna tagadni múltját: „Mi van, mi van, mi van?”
- Egy kicsit játszhatnál okosabban is. Ha megy persze. - kértem eléggé irodalmi stílusban.
- Jaj, ne táposkodjatok már.
- Engem nem érdekel, de a gyerekekre figyelj.
- Majd megtanulják, hogy ne legyenek olyan beszariak, mint te." - harsogta cinikus mosollyal képén.
Szánakozó, s egyben gúnyos vigyor ült arcomra, aminek mögöttes tartalmát meglepően gyorsan felfogta. Fejét leszegve, mint egy eszét vesztett bika próbált a következő támadásnál kosárra törni. Elvesztette a labdát. Összeszedtem, majd az egyik gyerkőccel elindultunk támadni, könnyű ziccert dobni. A fiúcska a gyűrű közelében ijedten dobta vissza nekem a labdát, Mr. Smith rohant felénk, vérben forgó szemekkel.
Szemét módon csináltam egy dobócselt, ő felugrott, majd estében még találkozott könyökömmel, elterült a parketten. A leérkezéskor hallott pattanó hang minden bizonnyal egy szalagszakadás velejárója lehetett. – "Megszívtad öreg…” - gondoltam magamban.
Némi elégedettséggel töltött el, amikor láttam a fájdalomtól, kíntól eltorzult arcát, fetrengő magánszámát. Különösen akkor nyugodott meg a lelkem, amikor ez egyik oldalvonal mellett ülő kis srác így szólt a másikhoz. „Látod! Így jársz, ha szabálytalanul játszol!” – kemény, ám igaz mondat egy cirka 10 éves gyerek szájából. Nem hiszek a közhelyekben, de igazolta magát "az élet előbb, vagy utóbb, de benyújtja a számlát" tézis. Illetve "mindenki azt kapja, amit érdemel...", csak hogy teljes legyen a közhelyek sora.
Pár héttel később egy bevásárlóközpontban összefutottam Mr. Smith-szel és párjával. Épp egy sokadik polcon lévő pezsgőt próbált leemelni, kevés sikerrel. Mivel a mankói gátolták a nyújtózkodásban, s egy hajszál választotta el attól, hogy az üveg és tartalma a kövezeten kössön ki. Elsétáltam mellette, idézve az által használt mondatot: -„Sok ez még neked fiacskám", s még hozzátettem, hisz megtanítottak az illemre "De segítek, ha szeretnéd!” …”Hősünk” pedig parányira zsugorodott, némaságba burkolózott.
Hogy sportszerűtlen voltam-e? Lehet, de nem tud érdekelni. Mert nem én, hanem az ő rossz példája adott leckét a gyerekeknek, hogy mit NEM fognak elkövetni soha játék közben.
